Nyom

Megnyugtat a zene. Elszomorít az éjszaka. Reményeket rejt a csend. Kívánom a zajt. Félek az időtől.

Félek, hogy elpazarlom a vele töltött időmet. A viselkedésemmel, esetleg a szarkazmusommal, netán a puszta hangommal. Az idő véges, és vészesen fogy. Hiszen most volt vasárnap amikor lányos tornacipős délutánt töltöttem el. Ő akkor itthon volt, hétre értem haza. Hétfőn körömlakk mánia volt - szintén: hétre értem haza. Kifestettem a körmöm szivárvány színűre. Sárga, narancs, pink, lilás rózsaszín, kék, lila. Gondoltam, leszedem a feketét. A körömre pillantva örömöt lelhetek a látványban mert vele csináltam. Kedden elkérte az mp3-om lejátszómat, mivel nekem nem kell - nem használom. Raktam rá Red Hot-ot, Gunst.
Amikor odaér a gépe Grácból utána még jó sok időt el kell töltenie a Londonban mivel nem indul egyből gép. Hatalmas az a repülőtér. Hogy eltöltse valamivel az időt, zenét hallgat. Múltkor nem tudtam neki odaadni, mivel nővérem b*szta visszakérni valamelyik 'barátjától'. Amikor átnyújtottam neki nyugalom szállt a lelkemre, hogy ennyivel is de segíthettem az útját. Szerdán családi akármicsoda volt. Szám szerint borzalmasak, de miatta elmentem. Csakis azért, hogy még egy kicsi időt nyerjek.
Mindjárt hétfő. Borzalmas hétfő. Elmegy, de tudom, hogy megszokom. Januárba ment el, most jött haza 25.-én. Annyira nyomasztó, hogy az már fájdalmas. Nyomja a mellkasom, átmegy minden idegvégződésemen. Viszont megnyugtató az a most siralmasnak tűnő tény elmúlik. Elmúlik amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is megy. Ha most gondolok erre, azt kívánom bárcsak tovább tartana az itt töltött ideje, de aztán rájövök, hogy ha előbb túlesek azon a fránya búcsún, akkor előbb szabadulok a kelepcéből. Minél később megy el, annál tovább nyomaszt.

Búcsú. Rühellem. Annyira zárt ember vagyok, hogy nem könnyen mutatom ki az érzelmeimet. Nem engedem ha sírok, hogy megvigasztaljanak. Egyszerűen annyira próbálok erős lenni, és önuralmat erőltetni magamra, hogy az már beteges. Nem engedek érzelmileg közel magamhoz senkit. Nem merek megbízni az emberekben, csak magamba.. néha már magamban sem.

Szombaton elfeledem ki vagyok. Átlépek egy határon, kilépek a testemből. Átugrok a ló túloldalára. Száműzöm önmagam.

Hétfőn.. hétfőn fájni fog. Gyenge vagyok. Tegnap lebeszéltem magamat, hogy ezekre a dolgokra gondoljak. Nem is fájt ennyire. Aztán ma, mintha kidőlt volna az a gyenge akaratomból formált fal. Megtört, kidőlt és beszivárgott a nyomás. Mintha tömény sav csurogna a lelkemre. Egy valami nyugtat. Szerdán már nem fog fájni. Elmúlik, érzéketlenné válok.

Azt a csokis puffancsot majszolom amit ő sütött. Hmm. Neki ezeket sosem mondanám el. Önző vagyok, de nem ebben a témában. Neki erről nem szabad tudnia, mert akkor valóban megtudná, hogy nekem az elválás milyen érzés és akkor még jobban fájna neki is. Nem akarom, hogy neki fájjon. Had fájjon nekem, túlélem. A fájdalom emlékeztet rá, hogy valóban itt vagyok és élek. Legalább történik valami.

a világ színes burkolatú, de a grafikája eléggé átlátszó.