Mutasd magad!

Pusztai Mercédesz vagyok. De csak merszi, a teljes kiejtés hozzám túlságosan komoly és hivatalos. Apám választotta a nevemet.
A pasiktól általában tartok. De létezik valahol egy, akitől majd nem fogok. Remélem, megérem. Hiszen a halál oly kiszámíthatatlan.
A mi családunkban asszem' én vagyok az egyetlen aki nem mutatja ki az érzelmeit - ha mégis akkor azt is csak ritkán. Tiltott az sz betűs szó (szeretlek).
Kisebb koromban szoktam rá, hogy figyeljem az embereket. Azonnal észre lehet venni, hogy melyikük milyen. Átlátszó és üres. Érett és bölcs. Tapasztalt és érett. Vagy az utóbbiak ellentéte. Nagyon sokan vagyunk.
Nagyobb koromban - azaz manapság - mindig azt képzelem, hogy egy színpadon állok és én vagyok a főszereplő. Színésznő vagyok. A közönség soraiban pedig ott ül az a srác aki csak engem szeret. Csak engem tüntet ki a figyelmével és nem mást. Hogy én jelentem számára a mindent. Csak kitalálom de mégis, sokszor olyan valóságosan tűnik és kicsit talán az is. Sokszor menekülök oda a való világ elől. Ott minden olyan szép.
Régész, bűnügyi nyomozó, sorozatgyilkos szerettem volna lenni kislánykoromban. Ma már csak eljátszani szeretném őket, vagy leírni.
Most nagyobb koromban színésznő, dramaturg szeretnék lenni, ha nagy leszek. Vagy mondjuk, író.