Bekebelez a füst..

Rájöttem napok óta gondolkodásra ösztönző érzésem jelentésére. És el kell mondanom, hogy szörnyű. Ugyebár azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.. mégis én k*rvára nem érzem magam benne sehol sem. Egy másik világban élek.. naaa, az túlzás inkább lebegve leledzek. Nem élet az ilyen. Ha sokáig folytatom talán tébolyba is kerget mivel ez sosem valósulhat meg. A füst ami gomolyogva körülleng teljesen más, mint ami körülöttem zajlik. Fekszem a csillagosan eget bámulva és rá kell jönnöm, hogy a gondolataim nem az életem körül járnak hanem az álmok körül. Teljesen máshova vetítem magam, egy olyan helyre ami nem is létezik - vagy ha mégis akkor nem itt. Elkeserítő egy helyzet. Néha kiszakít belőle lányostornacipős barátném, de keveset fordul elő és inkább a valótlanba temetkezek. Azon a helyen olyan gyönyörű minden. Olyan vagyok, mint amilyen lehetnék, és amilyen szeretnék lenni de felébredve rájövök, hogy én, ezt nem merem. Túlságosan függök másoktól, olyan emberektől akik nem is ismernek, és akiket megvetek. Megvetem őket azért, mert ők is ezt teszik pedig kicsit sem ismernek. Üresek és mégis ítélkeznek felettem. Buta vagyok, végtelenül buta. Régen mindig magamnak éltem és nem érdekelt mit gondolnak mások. Ma már függök tőlük, és azt hiszem ezért lebegek az álmaimba. Ott, ahol önmagam vagyok vidáman és egészen. Nem értem saját magamat és ez olyan hihetetlen. Nem is én vagyok. Megtapogatom a karon és belegondolok abba amit eddig leírtam.. szinte egy másik emberré váltam. Hogy engedhettem meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok...? Ez botrányos, és szánalmas. Sokat rejtő szó, kinek mi a szánalom, nekem jelen esetben saját magam.
Kérdezem én a nagy semmitől, hogy vajon magamra találhatok-e? Újra az lehet akinek saját véleménye? Mégpedig azt a véleményt, amit én tartok jónak és nem azt, amit mások látni akarnak. Nem tudom. Pedig minden nem tudom mögött van egy kis tudás. Talán ez mögött is van, de szerintem még csak a messzi távolban körvonalazódik a válasz. Amikor megkérdezik tőlem, hogy miujság, akkor azt felelem, hogy semmi. Ami teljesen így is van.
Feldobhat esetleg a felszínre a könyves boltban eltöltött idő. Varázslatos egy hely telis-tele tudással és álmokkal. A ropogós, frissen nyomtatott könyvek illata körüllengi az egész helységet és remegő orrlyukakkal a magasba repülök. Fantasztikus érzés. És igen, jól hiszem ha azt mondom: erre van szükségem. Könyvet akarok venni, és olyan ruhát ami nekem tetszik és nem másnak. Olyanra szárítom meg a hajam, ami nekem tetszik és nem annak aki szembe jön velem a népes de mégis üres utcákon. Színházba akarok menni, hogy újra átjárjon azaz érzés ami egy éve Pesten a Madách színházba. Az álmaim akkor gyökeret vertek és érezni akarom, hogy élek. Élni az álmaimért, és nem az álmaimban. Újra ott akarok lenni a cinema cityben Eclipset nézni, és érezni, hogy élek. Azt akarom, hogy átjárjon az a megsemmisítő érzés, amikor kábultan lebegsz de mégis tudod, hogy meglelted a lehetetlent.

akarom! akarom! akarom!