Vége

Egy illat. Egy hang. Egy pillanat. Egy ígéret. Egy barátság... egy élet. Semmisé váltam, és nem tudom, hogy mostanában ez változni fog-e. Nem hiszem. Őszintén mondom, hogy nem hiszem. Jelen percben nem érzek semmit. Meg akarok halni. El innen, messzire. Komolyan, nem hiányoznék senkinek. Szar vagyok, ez a való igaz. Semmire sem vagyok jó, senkinek nem kellek. Mászkálok a nagyvilágba, amikor semmi dolgom itt csak vagyok, mint valami.. nem is tudom mi. Példát nem tudok magamra mondani. Annyira, de annyira dúltam eddig.. most meg.. mintha nem is élnék. Igen. Talán kissé meg is haltam. Átértékelődtek a dolgok és nem tudom, hogy mi lesz holnap. Hogy fikáz le és vágja a pofámba az irodalom tanár: szar vagy! Ja, az vagyok.. tudom. Elfáradtam és egyfolytában csak bőgök. Úgy érzem nincs senkim. Egyedül vagyok, nem segít senki, nem szól senki hozzám egyetlen egy jó - de őszinte szót -, is, nem mondhatom el senkinek, hogy mennyire fáj, mennyire hasztalannak, jövőtlennek, semmisnek, na, meg leírhatatlanul selejtnek érzem magam. De mondjuk.. már mindegy is. Kiölöm magamból ezeket az érzéseket. Azt hiszem, már meg is halt mind. Nem küzdök tovább, hogy megfeleljek. Nem mutatok többet mást, csak a való igazat, az igazat ami egy nagy nulla. Bizony. Mint írtam, belefáradtam. Igen, belefáradtam, hogy más legyek. Hogy megfeleljek, jobb legyek, olyan legyek, mint mások. Nem leszek más. Ha a nagyközönség a nyávogó, kis p*csákat szereti akkor egességükre! Én meg csak nézek, és fintorgok - szigorúan magamba! - és elgondolkodok azon, hogy bennük mi a jó, és miért nem volt jó az a lány, aki eddig voltam. Belenézek a tükörbe és egy elkeseredett, szerencsétlen szart látok, aki küzdött, idáig de feladta a harcot maga ellen. Felesleges. Nem leszek szebb, olyan szép, akit minden srác imád. Nem leszek közkedveltebb, mivel eddig sem voltam az ezek után meg végképp nem leszek. Szar vagyok. Istenem! Mit tettem?! Miért kell nekem ennyit szenvednem..? Annyi kérdés, de senki nem válaszol.

Az élet szép, csak ne lenne vége már...
..az életben nincs, már több móka meghalunk, mintha nem volna.

Kezet fogni a halállal?

Igen, én kezet fogtam vele.. asszem'.

Akik eddig nem tudták, azok most megfogják.. asztmám van. Ebből kifolyólag elméletileg, no cigi, vizipipa.. 512. Egyikről sem szándékozok lemondani és nincsenek is problémák a tüdőmmel, mivel a rutin vizsgálatokon átmegyek mindig nulla az új szövődmény. Most, hogy kijött a jó idő, kijött vele együtt az allergiám is. Orrfújás, köhögés - ezek által már sehol sem tudok levegőt venni -, láz, égő szemek, nem hallok rendesen na, és természetesen az asztmám is 'remekel'. Azaz remekül keseríti az életemet.

Összejött minden. Az, akiről azt hittem, hogy velem nincsen semmi baja és az, akiről egykor meséltem, az hátba támadott és megsértett. Hazug, pedig sosem bántottam. Mindig hívtam, legyen velem, s jöjjön, töltsünk együtt egy vodkás estét. Ő nemet mondott, ezután nem fog, mivel nem hívom többet. Bubu pedig betegeskedett. Merszi pedig átfordult a felszínről a föld alá. Nem kaptam levegőt, szédültem, sírtam, s kapkodtam az éltető oxigént. Asztma, ideg, volt minden. És volt RPattz. Igen, amikor már a szőnyeg nyelte magába fulladozó testem, remegve lehunyt pillákkal megpillantottam Őt, aki még akkor is oly nagy fenséggel mosolygott.. rám. Rám, aki kinyújtotta felé kezem, Ő pedig összevonta a szemöldökét és hátat fordítva nekem elment. A halál volt? Vagy képzeletem szüleménye? Esetleg egy angyal aki, azt üzente, maradj mert van még dolgod itt? Nem tudom.

Halál. Oly könnyen beszélünk róla mégis oly nagy fogalom. Annyi érzés, s értelem szorult ebbe az egy szóba, mint megírni úgy egy újság címlapját, hogy az őszinte valót mutasson. Egyszóval: sok. Számomra a halál nehéz és ismeretlen. Meghalni annyi, mint itt hagyni mindent, és mindenkit akit egész életed során szerettél, és tetszett neked. Nem akarok meghalni, sőt kifejezetten félek tőle. Színésznő szeretnék lenni. Ebből kifolyólag minden vágyálmom teljesülne, ha eljátszhatnám.. a halált.

Elmenni

Elmenni ahol senki sem talál meg. Arra a helyre ahol senki sem tudja, hogy kivagy. Erre vágyom napok óta. Elmúlni, mint egy pillanat és vissza sem jönni, mint emlék. Mindenki elfelejtene. Csak a város rejtené magába a cipőmről lehulló koszt, esetleg egy elhullajtott hajszálamat. Nem emlékeznének rám, mégis ott lennék. Ott ahol ma is élek, ott ahol sokan szeretnek, és ott ahol annyi minden történt és történik velem. Szeretem ezt a helyet.. mégis elegem lett belőle. Akárhova megyek mindenhol ott van valaki aki tudja a nevem, esetleg hallott is rólam és ez annyira nyomasztó sokszor, hogy az elmondhatatlan.

Ha elmennék, ma vagy tíz perc múlva, biztos feltűnne valakinek a hiányom. De ha megoldhatnám, hogy úgy menjek el, hogy senkinek fel sem tűnik akkor megtenném. Biztos hiányozna a megszokás és vissza akarnék jönni.. de ha nem térhetnék vissza?

Sokszor említem, hogy legszívesebben meghalnék. Igen, sokszor meghalni volna jó. Örökre elmenni és máshol, más bőrébe egy új bőrben ébredni nagy kihívás és nagy dolog. Nem tudnám, mi történne azokkal akik ma fontosak, nem tudnám, hogy alakul a jövőjük.. és nem tudnám hiányoznék nekik?

Elmenni, oda ahol senki sem ismer. Elmenni úgy, hogy észre sem veszik, ha mégis nem foglalkoznak vele.

Néha úgy érzem, Isten egy szenvedő egyénnek teremtett a Földre, hogy ott csak álljak egy helyben és ne haladjak semerre sem. Elgondolkodva azon.. Isten, hogy teremthetett ekkora szemetet a Földre, mint én?
...van valami dolgom még itt, vagy csak egy semmirekellő, két lábon járó egyén vagyok..?

meghalnivolnajó.. aki a lelkem bánatát nem érti, az sosem fog megismerni.