Olyan fura most minden. Teljesen megvagyok magamon rökönyödve. Hiszen mindig csak kíntatom magam, akkor is ha nem akarom.. most meg. Nahát! Csakis akkor fáj - de akkor piszkosul - ha az emlékek felgyülemlenek. Ha igazságtalan voltam rátör a lelkiismeret. Ha együtt nevettünk, hiányzik és át akarom újra meg újra élni. Egy-egy boldog emléknél elmosolyodom, de ha nagyon bele lovalom magam... lefelé görbül a szám és könnyel telik meg a szemem.
ne sírj mert elmúlt. mosolyogj mert megtörtént- a kérés egyenlőre lehetetlen akármilyen bölcs és igaz.
Érdekes. Amikor ott hagytuk és hátra fordulva, lassan haladva a kijárat felé integettem neki akkor tényleg azt szajkóztam magamba, hogy 'önuralomönuralom' és mintha sav marta volna végig a torkomat minden egyes nyelésnél. Aztán amikor a sav megtette a hatását, elszorította a nyelőcsövem és be kellett hunynom a szemem különben kiszivárgott volna a sav maradéka. Pokoli érzés a hiány és féltés érzése. Imádkozok pedig nem vagyok hívő, sem vallásos. Én a saját Istenemhez formálom akit pontosvesszőnek nevezek.. találónév. Nekem ő az Isten, tőle kérem, hogy vigyázzon rá.
az én szívem nem fáj.. nem fáj mert egy sajt.
Amikor szomorúak vagyunk gondolnunk kell arra, hogy azért élünk, hogy boldogok legyünk. Tennünk kell azért, hogy sikerüljön az, amit elterveztünk és azt a sorsot kell beteljesíteni, amit mi kreáltunk ki és nem más. Mikor elpilledve merengünk emlékezni kell arra a napra amikor meghalunk. Meghalunk de nem végérvényesen. Meghalunk egy kicsit, de aztán csak várni kell, hogy felkeljen a nap. Az újonnan kélt nap hozhat boldogat és szomorúat. De mégis ha tényleg, úgy igazán meghalunk akkor nem lesz miért élnie azoknak akiket hátrahagyunk. Mert mindenkire emlékszik valaki; mindenkiért hullajt valaki könnyeket. És amikor eszünkbe jut egy emlék amikor kicsit meghalva éreztük magunkat akkor tudjuk csak igazán, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Meghalva érezhetjük magunkat amikor a ló túloldalán vagyunk. Rossz és jó. Meleg és hideg. Édes és keserű. Szag és illat. Világos és sötét. Élet és halál.
Bonyolult lelkek vagyunk, mi emberek. Mégis hiszem azt, hogy egyszer szavakba önthetem a lehetetlent. Miért érezzük savnak a hiányt? Milyen szó fejezheti ki amikor tényleg szárnyalunk és azt hisszük ennél nincs jobb? Megválaszolhatatlannak tűnik mégsem az. Hiszem, hogy én lehetek egyszer az, aki ezekre a kérdésekre választ talál és hiszem, hogy egyszer ezeket a válaszokat valaki értékelni fogja.
rájöttem. azért írok gyerekkorom óta, mert nem tudtam magamról beszélni. nem volt kinek.
nem tudtam és a mai napig nem tudok. nincs és nem is volt kinek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése