Bekebelez a füst..

Rájöttem napok óta gondolkodásra ösztönző érzésem jelentésére. És el kell mondanom, hogy szörnyű. Ugyebár azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.. mégis én k*rvára nem érzem magam benne sehol sem. Egy másik világban élek.. naaa, az túlzás inkább lebegve leledzek. Nem élet az ilyen. Ha sokáig folytatom talán tébolyba is kerget mivel ez sosem valósulhat meg. A füst ami gomolyogva körülleng teljesen más, mint ami körülöttem zajlik. Fekszem a csillagosan eget bámulva és rá kell jönnöm, hogy a gondolataim nem az életem körül járnak hanem az álmok körül. Teljesen máshova vetítem magam, egy olyan helyre ami nem is létezik - vagy ha mégis akkor nem itt. Elkeserítő egy helyzet. Néha kiszakít belőle lányostornacipős barátném, de keveset fordul elő és inkább a valótlanba temetkezek. Azon a helyen olyan gyönyörű minden. Olyan vagyok, mint amilyen lehetnék, és amilyen szeretnék lenni de felébredve rájövök, hogy én, ezt nem merem. Túlságosan függök másoktól, olyan emberektől akik nem is ismernek, és akiket megvetek. Megvetem őket azért, mert ők is ezt teszik pedig kicsit sem ismernek. Üresek és mégis ítélkeznek felettem. Buta vagyok, végtelenül buta. Régen mindig magamnak éltem és nem érdekelt mit gondolnak mások. Ma már függök tőlük, és azt hiszem ezért lebegek az álmaimba. Ott, ahol önmagam vagyok vidáman és egészen. Nem értem saját magamat és ez olyan hihetetlen. Nem is én vagyok. Megtapogatom a karon és belegondolok abba amit eddig leírtam.. szinte egy másik emberré váltam. Hogy engedhettem meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok...? Ez botrányos, és szánalmas. Sokat rejtő szó, kinek mi a szánalom, nekem jelen esetben saját magam.
Kérdezem én a nagy semmitől, hogy vajon magamra találhatok-e? Újra az lehet akinek saját véleménye? Mégpedig azt a véleményt, amit én tartok jónak és nem azt, amit mások látni akarnak. Nem tudom. Pedig minden nem tudom mögött van egy kis tudás. Talán ez mögött is van, de szerintem még csak a messzi távolban körvonalazódik a válasz. Amikor megkérdezik tőlem, hogy miujság, akkor azt felelem, hogy semmi. Ami teljesen így is van.
Feldobhat esetleg a felszínre a könyves boltban eltöltött idő. Varázslatos egy hely telis-tele tudással és álmokkal. A ropogós, frissen nyomtatott könyvek illata körüllengi az egész helységet és remegő orrlyukakkal a magasba repülök. Fantasztikus érzés. És igen, jól hiszem ha azt mondom: erre van szükségem. Könyvet akarok venni, és olyan ruhát ami nekem tetszik és nem másnak. Olyanra szárítom meg a hajam, ami nekem tetszik és nem annak aki szembe jön velem a népes de mégis üres utcákon. Színházba akarok menni, hogy újra átjárjon azaz érzés ami egy éve Pesten a Madách színházba. Az álmaim akkor gyökeret vertek és érezni akarom, hogy élek. Élni az álmaimért, és nem az álmaimban. Újra ott akarok lenni a cinema cityben Eclipset nézni, és érezni, hogy élek. Azt akarom, hogy átjárjon az a megsemmisítő érzés, amikor kábultan lebegsz de mégis tudod, hogy meglelted a lehetetlent.

akarom! akarom! akarom!

it's ok

a boldogságot nem adják ingyen. ha így lenne mindenki vigyorogna.

Olyan fura most minden. Teljesen megvagyok magamon rökönyödve. Hiszen mindig csak kíntatom magam, akkor is ha nem akarom.. most meg. Nahát! Csakis akkor fáj - de akkor piszkosul - ha az emlékek felgyülemlenek. Ha igazságtalan voltam rátör a lelkiismeret. Ha együtt nevettünk, hiányzik és át akarom újra meg újra élni. Egy-egy boldog emléknél elmosolyodom, de ha nagyon bele lovalom magam... lefelé görbül a szám és könnyel telik meg a szemem.

ne sírj mert elmúlt. mosolyogj mert megtörtént- a kérés egyenlőre lehetetlen akármilyen bölcs és igaz.

Érdekes. Amikor ott hagytuk és hátra fordulva, lassan haladva a kijárat felé integettem neki akkor tényleg azt szajkóztam magamba, hogy 'önuralomönuralom' és mintha sav marta volna végig a torkomat minden egyes nyelésnél. Aztán amikor a sav megtette a hatását, elszorította a nyelőcsövem és be kellett hunynom a szemem különben kiszivárgott volna a sav maradéka. Pokoli érzés a hiány és féltés érzése. Imádkozok pedig nem vagyok hívő, sem vallásos. Én a saját Istenemhez formálom akit pontosvesszőnek nevezek.. találónév. Nekem ő az Isten, tőle kérem, hogy vigyázzon rá.

az én szívem nem fáj.. nem fáj mert egy sajt.

Amikor szomorúak vagyunk gondolnunk kell arra, hogy azért élünk, hogy boldogok legyünk. Tennünk kell azért, hogy sikerüljön az, amit elterveztünk és azt a sorsot kell beteljesíteni, amit mi kreáltunk ki és nem más. Mikor elpilledve merengünk emlékezni kell arra a napra amikor meghalunk. Meghalunk de nem végérvényesen. Meghalunk egy kicsit, de aztán csak várni kell, hogy felkeljen a nap. Az újonnan kélt nap hozhat boldogat és szomorúat. De mégis ha tényleg, úgy igazán meghalunk akkor nem lesz miért élnie azoknak akiket hátrahagyunk. Mert mindenkire emlékszik valaki; mindenkiért hullajt valaki könnyeket. És amikor eszünkbe jut egy emlék amikor kicsit meghalva éreztük magunkat akkor tudjuk csak igazán, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Meghalva érezhetjük magunkat amikor a ló túloldalán vagyunk. Rossz és jó. Meleg és hideg. Édes és keserű. Szag és illat. Világos és sötét. Élet és halál.
Bonyolult lelkek vagyunk, mi emberek. Mégis hiszem azt, hogy egyszer szavakba önthetem a lehetetlent. Miért érezzük savnak a hiányt? Milyen szó fejezheti ki amikor tényleg szárnyalunk és azt hisszük ennél nincs jobb? Megválaszolhatatlannak tűnik mégsem az. Hiszem, hogy én lehetek egyszer az, aki ezekre a kérdésekre választ talál és hiszem, hogy egyszer ezeket a válaszokat valaki értékelni fogja.

rájöttem. azért írok gyerekkorom óta, mert nem tudtam magamról beszélni. nem volt kinek.
nem tudtam és a mai napig nem tudok. nincs és nem is volt kinek.